|
|
                    |
 Kobzos Kiss Tamás Elhangzott a burgenlandi Felsőpulyán, 1998. szeptember 12-én Nincs könnyű dolga annak, aki az 1848/49-es szabadságharc zenei vonatkozásairól képet akar alkotni. Hatalmas kötetet töltene tele mindaz, ami ezt a kort dalokban és hangszeres zenében reprezentálja. Nem úgy van már, mint volt régen / Nem az a Nap süt az égen
Nem úgy illatoz a virág / Kétszínűvé lett a világ Átok fogta meg a magyart / Mert az soha együtt nem tart Rajta igaz a közmondás / Amennyi ház, annyi szokás Régi őseink elholtak / Kik a közjónak hódoltak Hej, ha most feltámadnának / Újra sírba szállanának Ha a hív jutalmat nem kap / S nem igazat papol a pap El kell veszni a világnak / Vagy győzni az igazságnak Már tavasszal megszülethetett a vers pandantja: Illatozik már a virág / Egyszínűvé lett a világ
Nincs uraság, sem titulus / Közös már a namzeti juss Most szívem már búval nem ég / Felderült már a magyar ég Bár sokára, mégis végre / Tisztán kelt napja az égre Már a német nem parancsol / Nemzete szavára marsol Vígan köti fel akardot / Mert magyar fújja a marsot Nincs már átok a magyaron / Van most mind egy akaraton Napja legyőzte a borút / Szabadságból font koszorút Örömévet éljen hosszút / Éljen Battyán, Deák, Kossuth Éljen a király s az ország / Éljen a magyar szabadság! Nézzük még meg, hogyan idézi fel Terhes Sámuel alakját Karsa Ferenc, az idős rimaszombati lelkész rokona:2 „Az öreg papot sok honvédtiszt között találtam… Éppen azt magyarázta vendégeinek… hogy a magyarnak meg a magyar fiúknak csak Petőfi tud írni: hát danóljuk el azt a nótát: Fiúk az Isten áldjon meg… mert nem nézhetek vidáman végig elhagyott hazámon sat. Megjegyzendő hogy valahányszor honvéd tisztek Kossuthot vagy Görgeyt bírálgatták, az öreg úr egy magyar nótát intonált, pohár csengés közt terelte el őket a vitatkozás terétől.” Él a magyar, áll Buda még / mögköszönjük neköd, jó ég
Most lösz fényös Budavára / Mert ott a magyar kormánya Tündöklik Éltesd Isten mi urunkat / István kedves nádorunkat Bottyán Lajos, szömünk fényit / Hazánk földerült reményit Áldjad mög Kossuth, kedves polgártársunk, búterhölve sose lássunk Fogd föl buzgón ügyeinket / Arra kérjük Teremtőnket Áldjon mög! Kossuth a magyar mentője / Áldja mög a teremtője Mond a magyar örök hálát / Mögkönnyíti terhös vállát Általa. Széttört a magyar bilincse / Szabadság a nemzet kincse Él hazánk, hazák hazája / Azt zengje a magyar szája Míg csak él! A szöveg egy Liszt által egyik rapszódiájában is feldolgozott népszerű műdal dallamára íródott: „Káka tövén költ a ruca”. Ez a dallam szoros rokonságban van a híres Kossuth-nóta dallamával, amely a következő szöveggel élt már jóval a szabadságharc előtt: Gyere pajtás, katonának / Jobb dolgod lesz, mint apádnak
Se nem kapálsz, se nem kaszálsz, /Pesti kaszárnyában sétálsz Éljen a nemzet! Az ezredes azt izente / Kevés az ő regementje Ha még egyszer azt izeni / Magam is el fogok menni Éljen a nemzet! Az én rózsám íródeák / Nem kell néki gyertyavilág Megírja ő a levelet / A ragyogó csillag mellett Kedves galambom!4 Ez a szöveg megoldja az évszázados rejtélyt: miért kellett a magyarnak kétszer üzenni, hogy katonának menjen. Egyesek a magyar tunyaságot emlegették, mások valamiféle középkori maradványra gyanakodtak. Az ok egyszerű: amikor – e szöveg keletkezése idején – kötéllel fogdosták a katonákat („Már minálunk verbuválnak kötéllel / Megfogják a szegény legényt erővel”5 – a szabadságharc alatt: „Mán ezután nem fogdosnak kötéllel / Együtt megy a gazdag a szegénnyel”6) nem nagyon akaródzott azonnal „kötélnek állni” ha csak nem a tánc és a tüzes bor hatására. Másrészt eklatáns példája a szövegek átalakulásának: hogyan lesz azonnal az ezredesből és az én rózsámból Kossuth. (A szabadságharc után aztán ellenkező előjellel is bekövetkezik ez, de erről később). Este jött a parancsolat számunkra / Indulni kell, magyar fiak a harcra
Sírtam, mint a záporeső / Hogy tőled búcsúzni késő Galambom. Korán reggel megütötték a dobot / Kiadták a kemény parancsolatot Indulni kell a csatára / Csókot sem adtam szép szádra Galambom. Ha az Isten visszahoz majd még egyszer / Megkérdezem, mit fogadtál ezerszer Hogy mindaddig híven maradsz / Míg tart itt Erdélyben a harc Puchnerrel. Ha meghalok, vagy a csatán elesem / Itt a tábor, válassz egy mást helyettem Hullass értem egy pár könnyet / Talán megérdemlem tőled Galambom. Ha meghalok, pajtásim temetnek el / Meghagyom, hogy a fejfámra írják fel: Itt nyugszik egy hív szerető / Hazájáért híven küzdő Önkénytes.7 A székelység – hasonlóan a kunokhoz – kezdetben ambivalensen viszonyult a forradalom eszméihez, nehezen indult a katonaság szervezése. Tükröződik ez a korabeli énekekben is. Siklódról, ebből a zárt, függetlenségét féltőn őrző székely faluból több ilyenfajta ének is fennmaradt: Kossuth izenete eljött / Magyar nemzet talám győzött
Nekünk es most el kell menni / Szabadságért ki kell állni Apák, anyák, kedves szülék / Sírhatunk most, mert vagyon mért. Egymástul es meg kell válni / Katonának kell indulni. Mind elmennek a legények / Mindennapi reménységek Mind elmennek katonának / Kossuth Lajos huszárjának Vagy a szintén Siklódon, 1941-ben a méltatlanul elfelejtett népzenekutató, Mathia Károly által gyűjtött és közreadott8 históriás ének a Puchner fenyegető hadműveletei miatt létrejött agyagfalvi gyülésről és következményeiről: Ezernyolcszáznegyvennyolcba´ / Októbernek hónapjába´
Nagy fészivel az oldalán / Gyűlt a székely Agyagfalván. Berzenczei nagy hangjára / Mentünk hazánk oltalmára Vasból fegyvert kovácsoltunk / Rúddal harcolni indultunk. Indul székelyek tábora / Mü es mentünk le, Radnótra. Megértünk huszadikára / Bethlen grófok kastélyába. Szent-Iván mellett szoroson / Átalmentünk a Maroson Ki bátor volt, átevezett / gyenge sok a vízbe veszett. Ki jött haza, ki lett oda / Azt talám az Isten tudja. Itt is, ott es a sok árva / máig es vár az apjára. Több énekelt változatban is fennmaradt ez az ének – Kriza János gyűjteményében is –, ami mutatja a téma fontosságát. (A „nagy hangú” Berzenczei László. A marosszéki radikálisok szervezője egyébként török emigrációban halt meg.) Mi piroslik ott a síkon távolba´ / Csonka honvéd piros vére a hóba´
Sok halált szórt az ellenség sorára / Haj! De végre egy golyó őt találta. Ágyú helyett koporsót visz a szekér / Benne fekszik egy magyar honvéd tüzér Koporsóján csákója és fegyvere / Szemfedőül katonaköpenyege. Bajtársai kivont karddal követik / Fájdalmukban olykor meg is könnyezik Nincs harangszó, csak pár ágyúdörrenés / Ennyiből áll a tüzéri temetés. Zöld erdőben fekete sír domborul / Aki látja, szívében megszomorul Fák tetején bús csalogány úgy beszél: / Szabad földben nyugszik egy honvédtüzér. Szinte természetes, hogy a világosi fegyverletétel szomorú emlékét is őrzi históriás ének. A harcokat túlélt, de házaló énekes koldussá lett „csonka honvédek” repertoárjának állandó darabjaként lett igen népszerűvé a „Honnan jősz te oly leverten, bús pajtás”:10 Honnan jősz te oly leverten, bús pajtás?
Mért sír szemed egyik jobban mint a más? És orcádon mért látni oly bánatot? Mintha elműlt volna már a világod? Sírok, pajtás, sírni fogok örökre, Míg élni hágy a jó Isten kegyelme Világostól hozom e nagy bánatot Hol hazámnak a nagy sír megásatott. A magyarnak nincs már többé hazája Elbujdoshat már ő a nagy világba A temetés roppant volt és nagyszerű Százezreknél több volt ott a kesergő. ............................................................ A Nap éppen akkoron lenyugodott Az egész magyar síkság már vérben volt Mintha sírt volna az Isten maga is Hogy nem lesz a földön már egy magyar is. És te mégis, jó Isten ezt nézhetéd E szép hazát eltemetni engedéd Egy mély sírba, honnét nincs feltámadás Te is pajtás, magadnak egy olyat áss! A toronyban sárga-fekete rongy lóg Alatta a bámuló nép ácsorog Kérdik egymást: hát, bátya, mi az újság Elhagyott Kossuth, oda a szabadság! ............................................................ Rongyos koldus tért be az új bíróhoz Testén veres-zsinóros dolmányt hordoz. Szegény magyar, csavarog tébolyogva Saját háza előtt megy el koldulva. – Kotródj el, lázongó semmirevaló! Eredj, kérj Kossuthtól enni, kóborló! Rivallnak rá, és a szégyen árjában Szegény a kert alatt hal el bújában. ............................................................ Sok szép magyar halt el az akasztófán Német, tót, rác uralkodik e hazán Imádkozzunk magyarok Istenének Adja vissza ős jogát hős népének! Az aradi tragédia sem maradt énekes nélkül. Ismeretes, hogy Lévay József, a miskolci tanár-költő verset írt a tizenhárom vértanú kivégzéséről, mely természetesen nem jelenhetett meg írásban, de sokan terjesztették szóban sokféle dallammal, melyek mind egy tőről fakadnak. Jaj de búsan süt az őszi Nap sugára / Az aradi vártömlöcnek ablakára
Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt / Ki a tömlöc fenekén a halálra kész. A magyarnál volt mindegyik generális / Diadalmas, győzedelmes száz csatán is Bátran néztek szeme közé a halálnak / Hiszen véle szemközt nem csak egyszer álltak. Uramfia! Az ítélet akasztófa. / Mintha gyáva útonálló lettek volna Mintha nem volnának méltók egy lövésre / Katonához, férfiúhoz illő végre. ............................................................ Jaj, de boldog, kit először nevezének / Hogy a halált legelőször ő lelné meg Jaj, de bezzeg, kit végsőnek hagynak hátra / Bajtársai szenvedését végigvárja. Damjanichot hagyták végső vértanúnak / Hogy érezze terhét, kínját a bosszúnak Kegyetlenül haragszik rá minden német / Számtalanszor földig verte őkelméket. Ott állt köztük mankójára támaszkodva / Mint egy dűlőfélben lévő templom tornya Mint vad tigris, mely vas közé vagyon zárva / Ingerkedő gyermeksereg játékára. Körülnézett olyan hősen, olyan bátran / Mintha volna honvédek közt a csatában Bajtársai mind ott függnek már előtte / Ő is indul, ő is megyen jobb életre. ............................................................ És megállt az akasztófa közelében / Megöleli, megcsókolja keservében Isten véled, szabadságom keresztfája / Rajtad halok meg hazámért, nem hiába. Sürög-forog már a hóhér a kötéllel / Számolni egy magyar vitéz életével Damjanich meg így kiált fel nyugalmában: / Vigyázz, fattyú, fel ne borzold a szakállam. Aradi vár, aradi vár, halál völgye / Híres-neves magyar hősök temetője Teremjenek határidon vérvirágok / Felejthetetlen legyen az ő halálok. (Mint tudjuk, a valóságban Vécsey volt az utolsónak felakasztott vértanú, aki megcsókolta a halott Damjanich kezét.) Nyáron rossz a poros út / Azon futott ki Kossuth (dánom, danárom)
Uccu dánom, danárom / Visszavárjuk a nyáron De te rózsa, ne virits / Megboldogult Damjanich Uccu dánom, danárom / Megbosszuljuk e nyáron Nem hervadt a rózsa el / Nem holt meg Bem, sem Perczel Uccu dánom, danárom / Vezérünk lesz e nyáron ............................................................ Van még Budán elég léc / Kell-e kötél, Windischgratz? Uccu dánom, danárom, / Még felkötünk a nyáron A németnek disznó: zau / Tudod-e ezt, Haynau? Uccu dánom, danárom / Megperzselünk a nyáron ............................................................ Vérzik még a poros út / Jön Batthyány, jön Kossuth Uccu dánom, danárom, / Szabadság lesz e nyáron A következő dal arra mutat példát, hogy az egyébként igen szigorú cenzúrát a szövegek kis mértékű megváltoztatásával meg lehetett téveszteni. Annak ellenére, hogy Mátray Gábor, a népdalok és népies dalok, valamint történeti énekek fáradhatatlan gyűjtője és kiadója – nevéhez fűződik az első tudományos történeti zenei kiadvány is, benne pl. Tinódi dalaival – 1852-ben megjelent kiadványát13 három Széchényi grófnőnek, köztük Seilern Crescence-nek ajánlja! Ebben található a „Pesttől fogva Debrecenig a vasút…” kezdetű ártatlan dalocska, folytatása: „Azon ment el az én babám, a kis rút / Elvitte szívem minden nyugodalmát / De visszajött, s meg elhozta pompáját”. Bizonyára sokat kellett gondolkodni a szöveg szerzőjének, míg kiötlötte ezeket a sorokat és a folytatást – pedig amint Mátray Gábor meg is jegyzi, így „énekeltetett a Nemzeti Múzeumban 1851. Nov. 1.-jén”. Debrecentől nincsen messze a vasút, a vasút
Azon mene, azon mene el Kossuth Elvitte a koro-koro- koronát A magyarnak minden javát, bónumát Visszatér ő még valaha, valaha Hazajő még az a fényes korona Felderül még a magyarnak a napja Akkor lészen a németnek bánata Muszka lova érdemli meg a zabot Az nyerte meg Erdélyt s Magyarországot Hallgatással verje Isten örökké Hej, a magyart rabbilincsbe zárta bé Tizenkét év elég sajnos volt nékünk Mert a zsarnok kiszívta piros vérünk Szaladj, hordjad nyálas szájad előlünk Mert mi, hidd meg, hogy sohasem szerettünk Nagyon meggyűlt a némettel a bajunk Azért, hogy ő szereti az országunk Szaladj, német, co ki innen, takarodj Mert ha nem mégy, levágom a nyakadot.|
|
